21. rész

Sziasztok!:) Meghoztam az új részt:) Ez a rész kicsit szomorúbb a többinél.
-Mondja már, hogy mi történt.-siettette anya a rendőrt.
-Sajnálom de a fia és a barátnője autóbalesetet szenvedtek, a lány a helyszínen meghalt, a fia életéért most küzdenek a kórházba.-mondta a rendőr.
-Tessék?-kérdeztem rémültem.
-Jól hallotta kisasszony, őszintén sajnálom.

-Hogy történt a baleset?-kérdeztem.

-Kyle szabályosan közlekedett csak az egyik teherautó sofőrje infarktust kapott vezetés közbe, emiatt a teherautó félrement majd felborult az úton és ők pedig nem tudtak már megállni és beleütköztek.

-Melyik kórházba vitték a fiam?-kérdezte anya és a könnyei patakokba folytak mint ahogy az enyémek is.
-A központiba.-válaszolt a rendőr.-Vigyem el magukat?
-Azt megköszönnénk.-válaszolt anya.
Mikor mind a hárman beértünk a kórházba rögtön kérdeztük, hogy hol műtik épp Kyle-t. Remegő kezekkel küldtem Dereknek egy üzenetet. Félórával később már Jennáék itt álltak mellettünk. Nem bírom elhinni, hogy Bella meghalt. Még csak most lett volna 21 éves, olyan fiatal volt még, és Kylenak, hogy fogjuk elmagyarázni? A barátnője meghalt, ezt nehéz lesz megemésztenie. De a bátyám életét most próbálják megmenteni, most már értem miért volt rossz a megérzésem. 10 perc múlva kijött az orvos a műtőből.

-Önök Kyle Morgen hozzátartozói?

-Igen mi vagyunk.-mondta anya.

-Őszinte részvétem, de a fiúknak túl komolyak voltak a sérülései. Nagyon sajnálom.

-Neee.-rogytam össze és kitört belőlem a sírás. Ahogy láttam anya is hasonlóan tett. Alig lehetett minket lefogni. Nem hiszem el! Ez nem velem történik. Bárcsak egy álom lenne az egész. Tegnap még boldogan köszöntünk el tőlük.

-Ön a lányom barátjának az édesanyja, Kyle Morgennek?-jött oda egy nő és egy férfi.

-Igen én.-szipogott még mindig anya.-Részvétem Bella miatt.

-Köszönjük, Kyle?-kérdezte a férfi.

-Meghalt.-mondta ki anya nagy nehezen.

-Részvétünk.-mondták.

-Köszönjük.-mondtam.

-Sajnálom, hogy így kellett megismernünk egymást.-mondta anya.

-Hát mi is.

Bementünk még elköszönni illően Kyletól. Annyira fájdalmas volt látni, ahogy a bátyám élettelen teste ott feküdt tele sebekkel. Megint rám jött a sírógörcs. Ez nem lehet igaz, hogy mind a ketten meghaltak.
-Neee.-ordítottam.-Nem lehet igaz.-rogytam össze. Éreztem, hogy két erős kéz próbál lefogni, nem tudom ki volt az de én tovább ordítottam. Valami szúrós érzést éreztem az oldalamba majd pár másodperc múlva elsötétült minden.

*Derek szemszöge*
Istenem szegény Lola, ilyen fiatalon már két embert veszített el a családjából. Hallottam az ordibálást és az orvossal beszaladtunk abba a szobába ahol volt Kyle holteste. Lefogtam Lolát az orvos pedig valami nyugtatót adott neki. Most pedig itt ülök az ágya mellett és várom, hogy felkeljen. Az orvos erős nyugtatót adott neki szóval szerintem egy darabig nem fog felkelni. Alison is Lola anyukája itt fekszik a másik ágyon, mert nem akart hazamenni és az idegállapota is rossz. Vajon Lola, hogy fog ezzel megbirkózni? Nem érdekel semmi és senki én itt leszek neki. MINDIG!

*Lola szemszöge*
Iszonyú fejfájással keltem. Szétnéztem a szobába, Derek itt alszik a mellettem lévő széken, anya pedig a másik ágyon. Meghívtam a nővérhívót.
-Miben segíthetek?-jött be egy mosolygós nővér.
-Nagyon fáj a fejem.-mondtam.
-Hozok egy fájdalomcsillapítót, mindjárt jövök.-mosolygott.
Pár perc múlva vissza is jött a nővér a fájdalomcsillapítóval. Megköszöntem majd megkérdezte, hogy szükségem van-e még valamire.
-Pár perc múlva gondolom a doktor úr is bejön magára nézni.-ment ki.
Épp, hogy kezdtem visszaaludni hallottam, ahogy nyílik az ajtó.
-Jó reggelt Mrs. Morgan.-jött be.
-Jó reggelt. Elmondaná miért fekszek itt? Tudtommal nem vagyok beteg. És édesanyám miért fekszik ott?-kérdeztem.
-Mikor bent voltak elbúcsúzni a bátyától maga rohamot kapott, kapott nyugtatót és amiatt kelt fel csak most. Az édesanyja meg bent akart maradni magával.-mondta.
-Értem.-szomorodtam megint el, mert eszembe jutott Kyle.

4 nap múlva
El se hiszem, itt állok a szobámba és már készülődnöm kéne a bátyám temetésére de én csak nézem a fekete ruhám.
-Szia Lola.-jött be Debby a szobába.
-Szia Deb. De jó, hogy itt vagy. Annyira nem tudom még most se felfogni.-öleltem meg és lefolyt pár könnycsepp.
-Itt leszek neked mindig, most, a temetésen, holnap s mindig.-mondta Debby én pedig el is gondolkoztam, hogy ennyire jó barátnőm van nekem. Jobbat nem is kívánhatnék. Bármikor szükségem van rá ő ott van, mindig meg tud vigasztalni és együtt is tud érezni velem. Sóhajtottam egyet majd elkezdtem készülni. Egy órával később már úton voltunk. Bella és Kyle temetése együtt volt. Mikor odaértünk, nem tudom, hogy lehet-e egy temetésre azt mondani de szép volt, ahogy a közös képük ki volt téve körülötte pedig tele virággal. Látszott a képen, hogy boldogok voltak. Őszinte volt a mosolyuk. Egy könnycsepp folyt végig az arcomon majd a pap elkezdte a szertartást. Sokan jöttek el. Ez a sok ember mind szerette őket. A sok részvét kívánásokat rossz volt végig hallgatni. Hallani a sok "szegény Lola, hogy viseli?" "Szegénykém már a második embert veszít el a családból" "Lola jól van?".
-Lola mit csinálsz?-jött oda hozzám Debby mikor elkezdtem levenni a magassarkúm.
-Én ezt nem bírom, hazáig fogok futni. Mond meg anyának, hogy egyedül akartam lenni.-indultam el.
Ahogy futottam éreztem csupasz talpam alatt a talajt, jól esett a futás. Kikapcsoltam, ahogy a szél a hajamba kapott élveztem. Egyre jobban gyorsítottam a tempómon, nem érdekelt, hogy megbámultak. Ez segített most, az se érdekelt, hogy ruhába vagyok, semmit! Csak egyedül akartam lenni. Emlékszem pár évvel ezelőtt is ez volt. Ugyanígy futottam haza csak akkor apa temetéséről és akkor Kyleal voltam. Vele futottam egészen hazáig, most meg egyedül. Annyi mindent csináltunk együtt semmi nem lesz már olyan egyedül maradtam anyával. Mikor hazaértem felrohantam a szobámba és csak feküdtem az ágyon és halkan folytak a könnyeim. Felkaptam a telefonom, felakartam hívni Dereket de a szemem megakadt a Kyle nevén. Benyomtam a hívás gombot és a fülemhez emeltem. Kicsöngött, majd megszólalt a hangpostája.
-Bellával vagy épp sütetjük a hasunkat vagy épp nem érünk rá, de ha fontos akkor tudod mit kell tenned.-mondta.
Annyira jó volt hallani a hangját, megnyugtatott. Hirtelen olyan megnyugvást éreztem, magamhoz öleltem azt a macit amit tőle kaptam és most azóta egy őszinte mosollyal az arcomon aludtam el.